2009. december 20., vasárnap

Forman továbbra is őrzi az eozinmáz receptjét

Mostanában mind inkább fokozódó érdeklődés él bennem a naplók és emlékiratok iránt. E hónap elején még Csáth Géza az első és Márai a második nagy világégés alatt írt bejegyzéseit lapozgattam, majd Hubay Miklós "Végtelen napjaira" terelődött a tekintetem, tegnap óta pedig Forman "Fordulatai" kötnek le. Mindegyik nagy szellem, ez kétségtelen.
De mégis Forman a legkönnyebben befogadható - szinte falja az ember. Még sehol sem vagyok a könyv kronológiáját tekintve ahhoz az időszakhoz képest, amikor egyáltalán elkezdett filmeket rendezni, de már annyi sztorit leírt ötven oldalban, hogy az elképesztő.
Pár hónapja olvastam egy rövid recenziót a könyvről a Filmvilágban. A kis szösszenet szerzője meglehetősen kritikusnak mutatkozott a művel szemben, de, ami talán legjobban meglepett az írással kapcsolatban, az az volt, hogy a szakmaiság hiányát kérte számon rajta - hogy nem kapunk elég felvilágosítást Forman rendezői fogásairól, csupán a magánember életét ismerhetjük meg, igaz, azt hallatlanul izgalmasan tálalja a szerző.

Valóban így van?
Nos, nem néztem utána, de ha megtörtént volna, hogy Zsolnay emlékiratokat vagy naplókat vezetett volna az utódok legnagyobb örömére, vajon abban elkotyogta volna a feljegyzések között az eozinmáz titkát?

Jó, persze, tudom, ott vannak Tarkovszkij, Bergman, vagy Székely István könyvei (tényleg, az utóbbit is éppen mostanában olvastam), amelyek néhol már-már sztanyiszlavszkiji részletességű utasításokat tartalmaznak arra nézve, hogyan rendezzünk, vagy legalábbis írnak arról, hogy egy-egy filmjükben itt vagy ott milyen fogásokat alkalmaztak, Bergman és színészei hihetetlenül szoros kapcsolatától kezdve Székely István nagy trükkjéig arra, hogy a műtermi szobában a hideg illúzióját keltse (a hidegben ugye látszik az ember lehellete - Székely István ezt a színész szájába pakolt apró szárazjéggel teli papírtölcsérekkel próbálta meg érzékeltetni - csakhogy a forgatás során az egyik tölcsér véletlenül kiszakadt és a szárazjég össze-vissza égette a színész száját - így ezt a talámányát nem szabadalmaztathatta).

Forman is ír a filmek stábjáról, szereplőiről, forgatókönyveiről, de magáról az alkotási folyamatról szinte semmit (ezt onnan tudom, hogy előre lapoztam és elolvastam a Valmontról szóló részt).

Ezt az egyet nem szolgáltatja ki.
Még szép, hogy féltékenyen őrzi az eozinmáz receptjét, amelyel cseh filmjeinek karaktereit olyan kérlelhetetlen bájossággal festette meg, amerikai filmjeiben pedig olyan utánozhatatlan hangulatot teremtett...

De talán nem is ez a legvalószínűbb.
Talán egyszerűen csak arról van szó, hogy Forman egy és megismételhetetlen, s hogy minden titok a tehetségében rejlik, ami pedig ugye nyilvánvalóan egy megmagyarázhatatlan valami.

Ha viszont így van, akkor meg írhatna akármit, az sem vihetne közelebb az alkotási folyamathoz, hiába követelik véreres, kidagadó, kocsányon ülő szemekkel a kritikusok, esztéták és filmtörténészek a mestertől az eozinmáz receptjét...

2009. december 19., szombat

Mi az a fél-értelmiségi?

"De hol van az értelmiség?" - kérdezhetnénk joggal.

Tényleg: hol van?


Bizony: meglehetősen szar helyzetben van kis hazánk - és a magyar ételmiség, bizony, sehol sincs.

Sehol.

Nem mindennapi vizuális környezetszennyezést jelent, hogy az, ami régen a magyar értelmiség volt, most az ország valós problémáinak a harmincas vagy akár a hetvenes években megszokott, a gondok feltárását előmozdító szociografikus munkák helyett a múlt részévé avatja a történelmet és a "pártérdekektől" függő történetírást és legtöbbször álproblémákról vitatkozik (példa: miért vitatkozunk azon, hogy miért nincsen népszerű kortárs magyar drámairodalom, mikor a borzasztó kulturpolitikai háttér miatt maga a színház került veszélybe, amely egyáltalán színhelyéül szolgálhatna ezen művek előadásának)...


Jómagam csupán fél-értelmiséginek bátorkodom nevezni magam.

Úgy vélem azonban, erre a titulusra rászolgáltam: 23 éves vagyok, egyetemista, önállóan gondolkodó és valamelyest kiművelt emberfő (bár ha Hamvas Bélával szólva minimum azt tekintjük értelmiséginek, aki legalább tízezer könyvet elolvasott már életében, akkor ez a fél-értelmiségi státusz is veszélyben van nálam - nekem tutira nem volt meg még 5000 sem (mármint úgy értve, hogy elejétől a végéig, fegyelmezetten, minden sorát elolvastam volna egy könyvnek - az elkezdett, de félbehagyott, vagy a "bele-beleolvasgattam" státuszú könyvek száma nálam természetesen már jóval meghaladja a Hamvas-féle bűvös számot) ).

Tehát: fél-értelmiségi vagyok.

S valószínűleg soha sem leszek egészen az.

Igen - értelmiségi igen kevés van a világon.

Értelmiséginek lenni, a legfelsőbb fokon azt jelenti: Kerényi Károlynak lenni, Szerb Antalnak lenni, Goethének lenni, Márainak lenni, Hubay Miklósnak lenni, Kosztolányi Dezsőnek lenni, Alexander Dobrolubjovnak lenni, Thomas Mannak lenni, Ingmar Bermannak lenni...

Igazi értelmiséginek lenni - kiváltság.

Igazi értelmiséginek lenni - olyan tálentum, melynek nagyon kevés ember juthat birtokába.

Elkerülendő még a látszatát is, hogy ilyen emberekhez hasonlítsam magam, már csak azért sem lehetek átlagos értelmiségi sem, mert mindig is vonzódtam ahhoz, amit az értelmiségi inkább csak hulladéknak tekintene -mindig szerettem, sőt, szenvedélyesen szeretem korunk múló kacatját, s mit sem szeretek jobban mint erről beszélni a súlyos és nagy művek helyett.

Ezen az oldalon azonban nem erről lesz szó - ha ilyesmiről akartok olvasni látogassátok meg a másik blogomat: mindenfelesegek.blogspot.com

Ezen az oldalon csupán csak elmélkedéseket olvashattok majd - magyarságról, műveltségről, profánról és szentről, szarról és aranyról, életről és halálról, főleg pedig könyvekről és filmekről, melyek életem az emberek melletti legmeghatározóbb szereplői.


És akkor most legyen is ennyi az annyi.