Mostanában mind inkább fokozódó érdeklődés él bennem a naplók és emlékiratok iránt. E hónap elején még Csáth Géza az első és Márai a második nagy világégés alatt írt bejegyzéseit lapozgattam, majd Hubay Miklós "Végtelen napjaira" terelődött a tekintetem, tegnap óta pedig Forman "Fordulatai" kötnek le. Mindegyik nagy szellem, ez kétségtelen.
De mégis Forman a legkönnyebben befogadható - szinte falja az ember. Még sehol sem vagyok a könyv kronológiáját tekintve ahhoz az időszakhoz képest, amikor egyáltalán elkezdett filmeket rendezni, de már annyi sztorit leírt ötven oldalban, hogy az elképesztő.
Pár hónapja olvastam egy rövid recenziót a könyvről a Filmvilágban. A kis szösszenet szerzője meglehetősen kritikusnak mutatkozott a művel szemben, de, ami talán legjobban meglepett az írással kapcsolatban, az az volt, hogy a szakmaiság hiányát kérte számon rajta - hogy nem kapunk elég felvilágosítást Forman rendezői fogásairól, csupán a magánember életét ismerhetjük meg, igaz, azt hallatlanul izgalmasan tálalja a szerző.
Valóban így van?
Nos, nem néztem utána, de ha megtörtént volna, hogy Zsolnay emlékiratokat vagy naplókat vezetett volna az utódok legnagyobb örömére, vajon abban elkotyogta volna a feljegyzések között az eozinmáz titkát?
Jó, persze, tudom, ott vannak Tarkovszkij, Bergman, vagy Székely István könyvei (tényleg, az utóbbit is éppen mostanában olvastam), amelyek néhol már-már sztanyiszlavszkiji részletességű utasításokat tartalmaznak arra nézve, hogyan rendezzünk, vagy legalábbis írnak arról, hogy egy-egy filmjükben itt vagy ott milyen fogásokat alkalmaztak, Bergman és színészei hihetetlenül szoros kapcsolatától kezdve Székely István nagy trükkjéig arra, hogy a műtermi szobában a hideg illúzióját keltse (a hidegben ugye látszik az ember lehellete - Székely István ezt a színész szájába pakolt apró szárazjéggel teli papírtölcsérekkel próbálta meg érzékeltetni - csakhogy a forgatás során az egyik tölcsér véletlenül kiszakadt és a szárazjég össze-vissza égette a színész száját - így ezt a talámányát nem szabadalmaztathatta).
Forman is ír a filmek stábjáról, szereplőiről, forgatókönyveiről, de magáról az alkotási folyamatról szinte semmit (ezt onnan tudom, hogy előre lapoztam és elolvastam a Valmontról szóló részt).
Ezt az egyet nem szolgáltatja ki.
Még szép, hogy féltékenyen őrzi az eozinmáz receptjét, amelyel cseh filmjeinek karaktereit olyan kérlelhetetlen bájossággal festette meg, amerikai filmjeiben pedig olyan utánozhatatlan hangulatot teremtett...
De talán nem is ez a legvalószínűbb.
Talán egyszerűen csak arról van szó, hogy Forman egy és megismételhetetlen, s hogy minden titok a tehetségében rejlik, ami pedig ugye nyilvánvalóan egy megmagyarázhatatlan valami.
Ha viszont így van, akkor meg írhatna akármit, az sem vihetne közelebb az alkotási folyamathoz, hiába követelik véreres, kidagadó, kocsányon ülő szemekkel a kritikusok, esztéták és filmtörténészek a mestertől az eozinmáz receptjét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése